Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hamupipőke MAGYAR ?

2010.09.16

Ritkábban láttok engem földi szemetekkel, de érezhettek, akik rám nyitva vagytok, hogy veletek vagyok. Értetek is végzem ezt a szolgálatot.



Azt gondoltátok elfutok, hogy önként száműzöm magamat. Azt mondtátok, hogy menekülök magam elől, az otthoni magyar valóságból, a saját életem nehézségei elől. Vagy egyszerűen azt mondtátok, eltűntem. Mondtátok többen, hogy biztosan vezeklés. Beszéltetek bűntudatról… megbánásról… Egyesek aszkézist sejtettek. Nem értettétek. Nem értettetek. Nem is nagyon magyarázkodtam. Minek? Elég, ha tudom, mi az igazság és Ő is tudja, aki vezet engem. A jelek pedig félreérthetetlenek, a sorozatos szinkronicitás bizonyíték és megerősítés. Csak annyit mondtam akkor, a magyar szívemet viszem oda, hogy megmutassam, milyen a magyar. Most azt mondom, a magyar szívemet, a magyar létemet, lényemet, lényegemet hoztam ide Ausztriába, ahol idős betegeket legálisan otthonukban gondozok. Mintát hoztam, s bárhol dolgozom, lenyomatot hagyok. Nem jövök el sehonnan dolgom végezetlen, magamból egy részt mindig ott hagyok. Magyar vagyok.

 

Itt ülök fenn majdnem ezer méteren Neumarktban. Körös-körül 2400 méteres havas hegyek, mélykék őszi égbolt, aranysárga lombhullatók a sötétzöld fenyőrengetegben. Békesség kívül s belül. Hátam mögött egy kastély. Nekem nem üzen semmit. Az enyéimek a Kárpát medencében vannak.

 

Lent, a csinos házban az idős házaspár, Inge és Rudolf ellenséges hangulatban vegetál. Mindkettő segítségre szorul. Mozgássérültek. Mindkettő tolószékes, a házban mankóval, járókerettel is csak segítséggel képesek lassan mozogni. Tisztálkodni, öltözni is képtelenek önállóan. Sok mindent megértettem. Például, hogy miért hasonló jellegű a betegségük. Meg aztán úgy tudtam eddig, hogy csak annak segíthetünk, aki kéri. Akarata ellenére senkinek. Már tudom, hogy nem elég, ha kéri. El is kell fogadnia, be is kell fogadja a segítséget. Van aki erre nem képes. Az eszével szeretné, de a szíve nem engedi.

Hát ezért is vagyok itt. Meg azután azért is, hogy megmutassam, ki vagyok.

Ne az jusson eszükbe rólunk, magyarokról, hogy puszta, gulás, paprika… ne azonosítsanak minket magyarokat azzal sem, ami a látszat az építkezéseken, a hivatalokban vagy amit a média torzítva eljuttat hozzájuk. Mert ennek semmi, de semmi köze a mi lényegünkhöz. Azt hiszem ráhibáztam. Az első 10 napban ugyanis 3-szor vágta Rudolf a fejemhez különböző helyzetekben, hogy vedd tudomásul, nem otthon vagy, ez nem Magyarország, hanem Ausztria…

 

Az első 2 hét maga volt a pokol. Ők abban élnek, maguknak ezt teremtették. De nekem is alá kellett merülnöm ahhoz, hogy tovább emelkedhessek. A napi menet az ápolásban és a házvezetésben nagyon feszített tempójú. Reggel 6-kor keltem, este 8-ig meg sem állhattam. Ha néha 10 percre leülhettem volna, rögtön találtak valami értelmetlen feladatot. Ott az egomnak meg kellett szűnni, csak az életben maradáshoz szükséges szintig maradhatott meg. Például hogy baleset ne érjen. Igazi kiképzés. Nagyon kemény. A furcsa az, hogy fizikai fáradtságot sohasem éreztem, s nem érzek már jó ideje. Sem testi fájdalmat a megerőltetéstől. Inge ugyanis kb 100 kg-os. Legfeljebb a szemem akart leragadni már este 8 után.

 

A bántások közepette Rudolf agyonműtött lábát is kezelni kellett. Az ortopéd cipő csontig hatoló decubitises sebet mart a bokáján. Előtte térdeltem naponta kétszer… sebet ellátni, kötözni, fáslizni, a speciális gyógycipőt levenni, feladni… fűzögettem, oldoztam, kötöttem a speciális magasszárú cipőjén a fűzőket… miközben lehajtott fejem fölött alapjáraton szidott… eleinte elég furcsa helyzetnek tűnt, nehezen tudtam kikapcsolni, s róla ez a versidézet jutott eszembe:

 

„Továbbra is bekötöm mindenki cipőjét,
Fehér fűző mit lázasan görcsölök,
E hitemért, ha kell, ördögöt ölök…”

 

De az üzenetét megértettem, s ideillenek egy másik vers sorai:

 

Mindenki fűzőjén görcsöket oldozok,
Piszkos fűzőket fehérre mosok…”

 

Hát így vetíti előre magát a sors a versekben, amik kegyelmi pillanatokban, kapunyitáskor hullanak alá.

 

Éjjel a nénihez 2-3-szor, néha 4-szer is fel kellett kelni, míg nappal rángattak, ugráltattak és igyekeztek folytonosan megalázni. Nem sikerült nekik, nem alázhattak meg, mert nem alázkodtam meg. Alázattá nemesítettem. Mindig az lesz, aminek Te érzed, mert te teremtesz gondolattal, szóval, cselekedettel… alázatot!

 

Rudolf „módszere” az állandó és zaklatásig menő kontroll, a logikátlan és indokolatlan szidás, bírálat vagy egyszerűen folyamatos elégedetlenkedés, ordítozás és dührohamok. Nem tehet róla, ezt kellett tennie. Ez betegség, következmény, de még nem tudtam biztosan a kiváltó okot. Nehéz volt kívül maradnom. Benne voltam abban az energiában, köztük, velük éltem. Csak igyekeztem védeni magamat, de benne voltam. Ahogy a nénit a lakásban járókerettel vezettem, s felé fordulva hátrafelé lépegettem, olykor a bácsi kötözködésére szegény tehetetlenségében magán kívül visszaordított, és én mint a macska-egér játékban, középen voltam. Nem léphettem ki belőle, hiszen tartanom kellett a nénit. Igyekeztem egy csövet képezni magamban és átengedni azt az energiát. Sokat imádkoztam és énekeltem magamban. Bár Inge gyakran kiállt mellettem, de olyankor kapott is megfélemlítést. A békesség kedvéért mindig megalkudott. Megértettem, elfogadom.

 

Az első héten éheztem. Pénzt sose adtak a kezembe, bevásárolni sem mehettem. Annyira féltek, hogy nem bíztak meg bennem. A hűtő üres volt, nekem reggel egy darab vajas zsemle jutott, nekik fejenként másfél. Este 2 szelet fekete kenyér. Nekünk, a mi életet jelentő kenyerünkhöz képest cipőtalp, de tiszteletben tartom, ez az ő nemzeti kenyerük. De nehéz munka mellett egy hétig csak ezt enni, kínzásnak nevezhető. Egy hét után rajtakaptam őket, hogy délután és este a nappali komódban őrzött csemegéket nassolták. Természetes, hogy nem voltak éhesek. Hogy megszégyenültek-e vagy pénzt hozott a postás, sose derül ki, de lassan más is került az asztalra.

 

Ennek ellenére tettem a dolgom. Mivel semmi muzikális érdeklődést nem mutattak, csak egyszer énekeltem fürdetés közben. Az éneklés, különösen a magyar népdalok, eddig mindig átsegítettek a nehézségeken. Előző ápoltammal - Linzben - nagyon nagy élményeim voltak éneklés közben. Ő itta a szavaimat és csodálattal hallgatott. Az ő haldoklása során gyakran nyílt a kapu, amin nem mindig az járt át, akit vártunk. De az éneklés és az ima olyankor is segített. És a félelem nélküli határozott fellépéssel együtt a szeretet. Szóval itt nem voltak muzikálisak, ezért itt minden ordítozós veszekedés alatt magamban énekeltem a belső hallásommal. - Így is működik! Végtelenül megnyugtat és kiemel abból a közegből. Közvetlen a kapcsolat az égiekkel. A környezetre viszont csak közvetve hat az én nyugalmamon keresztül. - Igen ám, de éppen az én nyugalmam irritálta Rudolfot. Mindent elkövetett, hogy széttörje a bennem lévő csendet és békét. Sokáig nem értettem miért. Már tudom, hogy a benne működő lehúzó, súlyos, sötét erő nem bírja a fényt. És mert nagyon, de nagyon félt.

 

A sorozatos támadások és kiabálások ellenére volt amiben tudtam segíteni. Inge makacs éjszakai köhögésének az orvos sem tudta az okát, persze gyógyszert rendelt. Az éjszakai köhögési rohamok érkezésem után szinte egyik napról a másikra megszűntek. Inge érkezésem előtt új altatót kapott, mert éjjelente alig aludt. De nem került rá sor, egyetlen szemet sem adtam belőle, mert ottlétem alatt már az első éjszakától jól tudott pihenni. Majd a súlyos krónikus bőrbetegségén is enyhítettem. A melle és hasa alatti vérző, levedző gombás elváltozást naponta háromszor kezeltem. Azonban Rudolf spórolt a kötszerrel, elfogyott a géz, amit használtam és nem pótolta. Megkerestem a legöregebb konyharuhát, ami elég puha már, engedélyükkel felszabdaltam és kifőztem. Ezeket használtam. Majd találtam agyonmosott régi fehér lepedődarabot, és abból is készítettem kis kendőcskéket. Mivel a főzésnél a szélek erősen foszlottak, apró pelenkaöltéssel 6-8 darabot körbevarrogattam. Belevarrtam a szeretetet, a magyar szívemet. Ott hagytam egy magyar mintát, mert a bántások ellenére olyasmit adtam, amit még nem kaptak senkitől. A bőrbetegség a szükséges kellékek hiánya ellenére szépen kezdett javulni.

 

A második alkalommal nem akartam visszamenni dolgozni, de mégis meggondoltam magam. Még nem voltam kész, s adtam még egy esélyt nekik is, hátha megváltoznak. Nem így történt. Már tudom miért. Az a sötét erő nem engedte. A félbehagyott kis kendőcskét körbevarrtam, bár tudtam már a második turnus legelején, hogy ide soha többé nem jövök vissza, fel fogok mondani az első ordibálós cirkusz után. Befejeztem a kis kendőt, hogy ne maradjon „elvarratlan szál” velük.

 

A korábbi éheztetés és sorozatos üldözések ellenére megmutattam, hogy mindezek ellenére adok. Ha a szeretetet, a megbocsátást nem éreznék, nem értenék, hát az ő anyagi nyelvükre lefordítva, fogyasztható ajándékot adok. A második alkalommal ajándékokkal érkeztem: szeletelt Szegedi Pick szalámi csomaggal, 3-féle magyar keksszel és egy csomag kávéval. Nagyot néztek, de nagyon örültek természetesen. Rudolf 3-4 napig ette jóízűen, lelkiismeret furdalás nélkül a magyar szalámit. A hatás nem maradt el. Jól összezavarodtak. Ilyen a magyar vendégszeretet, csak két csavarással: nem én voltam a vendéglátó, de még csak nem is vendég, hanem munkavállaló, igencsak sanyarú körülmények között...

 

Miután egy majdnem verekedésig fajuló dühroham után felmondtam az ügynökségnél ezt a munkát, még két hétig, a turnus végéig maradnom kellett. Amint meghoztam ezt a döntést, hogy nem vállalom tovább őket, máris könnyebb lett. A támadások folytatódtak, de már magasan fölötte álltam az egésznek. Ebben a 2 hétben a szeretetem csak tovább nőtt. Mivel Rudolf betegesen spórolt, és nem vásárolt a feleségének lazább alsóneműt annak ellenére, hogy a bőrbetegsége miatt szükséges lett volna, felajánlottam a néninek, hogy minden alsóneműjében kicserélem nagyobbra a gumit, ha elfogadja. Nagyon örült, elfogadta. 15 db-ot kibontottam és megtoldottam. A gyakorlati hasznán kívül anyagilag is igen nagy segítség volt ez nekik. És nem állt a szerződésben. Ezt csak azért írom, mert a kb 1200 méternyire levő, de erősen emelkedő szerpentines úton nem akart Rudolf kocsival elvinni az állomásra, mondván ez nincs a szerződésben, s taxit kellett hívnom, ami drágább volt mint az egész útra a helyjegy oda-vissza.

 

Rudolf is, Inge is rettenetesen félnek az anyagi létbizonytalanságtól, a kiszolgáltatottságtól, betegségtől, haláltól. Azt hiszem ez tipikus a fel nem ébredetteknél, különösen idős korban. Amitől rettegnek és amit nem tudnak elengedni, azt mind görcsösen markolják. Így éppen ezek azok, amik mind megmaradnak. Ezt teszi a félelem. De a legnagyobb kár, amit a félelmükön keresztül elszenvedtek az az, hogy a meggyengült, lemerült energiaszint miatt a "Szét", a lehúzó sötét erő beléjük költözött.

 

Ez a nagyon nehéz munka megmutatta nekem, megtapasztaltam és megértettem a „Szét” működési mechanizmusát. Csak arra vár, hogy pl egy másik „Szét” támadása folytán kiess a középpontodból, energiaszinted gyengüljön és azonnal támad. Képes pár percen belül lecsapni. Az egyikből még fel sem ocsúdtál, és máris jön a másik! Lehet, hogy épp úgy tűnik, már elment, nyugalom van és akkor csap le váratlanul. Korábban egy ilyen „Szét”-nek azt tudtam mondani többszöri kirohanása alatt, hogy „nem félek tőled!...engem nem tudsz megijeszteni...nem félek, engem nem tudsz megfélemlíteni”... Persze egyre dühösebb lett, mert nem talált fogást.

 

Nemrég nehezítést kaptam. Külföldön, nagy felelősséggel járó munkavégzés közben anyagi helyzetemet ért támadásról értesülve épp nyalogattam sebeimet, elgyengültem, mikor  lecsapott rám. De a dühöngése közepette azonnal felálltam, képes voltam gyors döntést hozni, felhívni az osztrák ügynökséget, keressenek helyettem mást vagy most azonnal, vagy a 3. hét végén elmegyek innen, de soha többé nem akarok visszajönni. Szóval odaföntről minden szépen elő volt készítve, csak vizsgázni kellett. Felsőbb osztályba léphettem. Ajándékokkal jöttem és arra készültem, hogy majd velük karácsonyozok. A munkabeosztás úgy jött volna ki. De nem tudok rajtuk segíteni, hát tovább kell mennem máshova, ahol szükség van rám. Viszont mintát hagytam nekik. A magyar létem teljes lenyomatát. Tudom, hogy megbánják, tudom hogy vissza fognak sírni, tudom, hogy sajnálják majd, hogy nem tartottak meg, mert olyasmik fognak történni velük, amik miatt nagyon is emlékezni fognak rám, a magyar gondozónőre. És beérném annyival, hogy megértették. Nem az én dolgom ítélkezni felettük. Senki sem úszhatja meg.

 

Ezután az eset után félálomban kaptam egy tanítást.

 

Ebben az álomszerű állapotban világosan láttam ezt a két idős embert. A megtámadott részeik belülről feketék voltak, elhaltak, mintha üreg keletkezett volna a helyükön. Megértettem azt is, hogy miért ugyanaz a mozgáskorlátozottság a fő bajuk. Mint a ping-pong effektus, ez a „Szét” kettejükben felváltva rombol. Mikor egymással ordítoztak, épp akkor adtak neki enni. Majd jóllakottan háttérbe vonult, miután jól leszívta, kifárasztotta őket. És várt.

 

Ezek nagyon erősen működő, lehúzó energiák. Valóban nem engedhetjük meg magunknak, hogy elgyengüljünk. Minden helyzetben meg kell őriznünk a nyugalmunkat és a belső békénket. Csak akkor vagyunk képesek rá, ha mindig tudatában vagyunk az erőnknek, a csodálatos isten-emberi mivoltunknak és mindig minden helyzetben időben felismerjük azt a lehúzó erőt, hogy félelem nélkül, mosolyogva rá tudjunk tekinteni. Különben úgy támad, hogy kihasználja, ha az energiaszint lecsökken. Képes teljesen elrejtőzni, azt a látszatot keltve, hogy már eltávozott. De soha nem adja fel. Akit használ, azt szó szerint eszi. Belülről kezdi fogyasztani. Általában az idegrendszerre képes a legjobban hatni. De minden betegség ennek a következménye. Minden betegségtünet a jelenlétére figyelmeztethet. Elevenen eszi az embert, belőle táplálkozik. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elgyengüljünk, mert ezzel valósággal behívjuk. Nem szidhatjuk, nem harcolhatunk ellene, és főleg nem félhetünk, mert ezzel erőt adunk neki. Még a gondolatainkkal is erőt adunk neki. Ha úgy érzi, hogy egy nagyon idős, elhasznált vagy nagyon beteg test már nem sokáig képes őt szolgálni, másikat keres. Olyankor ki-bejár. Hihetetlenül nagy fizikai ereje van a legelesettebb embernek is általa. Erről is felismerheted. De ezt az erőt máshonnan, mástól veszi el! Vigyázz! Soha ne vedd fel a harcot. Ne harcolj ellene, mert ezzel erőt adsz neki, ezzel eteted.
Mindenkinek meg kell találnia a módját, meg kell éreznie, hogyan tartsa magától távol. Például sarkon fordulhatsz és elmehetsz. Ha úgy érzed kezd lehúzni, ne engedd, húzd ki magad a hajadnál fogva, mert sebesen mozgó lehúzó örvény. Később sokkal mélyebbről nagyon nehéz visszajönnöd. És addig is veszélyben vagy! Megelőzésképpen vagy még az elején beszélgethetsz a sejtjeiddel, mondhatsz pozitív állításokat, kérheted a felsőbb énedet, végezhetsz általad kigondolt tisztító szertartásokat, légző gyakorlatot vagy imádkozhatsz, meditálhatsz, vizualizálhatod, hogy erős, egész-séges vagy...stb. szinte mindegy, csak higgy benne! A jó hír az, hogy erősen „fényérzékeny”!

 

A legutolsó provokáció az volt, hogy Rudolf fél napig kiabált mindenért ok nélkül. Kérdésemre, hogy miért nem hív, ha segítség kell, azt mondta, nekem látnom kellene mi a baja, mire van szüksége, mert az a dolgom. A nénitől megkérdeztem, miért dühös már megint a bácsi. Azt felelte, nem mer már kérni tőlem, mert én olyan nagyon büszke vagyok. Ennél nagyobb örömöt elképzelni is nehéz lett volna. Nem büszke vagyok, hanem magyar. Éppen ezt szerettem volna megmutatni. Hát ezért mentem vissza a második turnusra. Ekkor lettem ott egészen kész a munkámmal.


Kérlek, ha elolvastad, most fogd össze az ujjaid közé jelképesen mindezt és fújj rá, mintha elfújnál egy tollpihét. Legyenek ezek a súlyos dolgok olyan könnyűvé, mint a tollpihék és bízzuk a Teremtőre a sorsukat. Ha elfújtuk, engedjük el, ne kössük le ide őket. Úgy legyen!

 

És most kérlek, mondj el egy imát az írásban szereplő személyekért.

 

Köszönöm, hogy elolvastad.

 

Szeretettel, Katus

 

Veitsch, 2010.11.21.